Volt egy álmom éjszaka

Nagymamámmal álmodtam, aki 87 éves lesz az idén. Gyerekoromban sok időt töltöttem nála a tanyán, ahol felejthetetlen élményekkel töltődtem fel. Volt egy lovuk, Reménynek hívták, ő vitt minket péntek napfelkeltekor a piacra, hogy eladjuk a kiskacsákat, a kiscsirkéket vagy a paradicsomot, paprikát, de még Szegfű és Bimbó tejéből készült tejfölt és túrót is. Csodásak voltak ezek a hajnalok, a friss alföld levegő, a harmatos fű, a széna illata, Reményünk ütemes pata dobbanása nyugalmat adott az ébredéshez. Nagymamámhoz bújtam a bakon és beszélgettünk, minden féléről, amit éppen elénk hozott a napfelkelte. Csodás meghitt pillanatok voltak ezek.

Szóval az álmom az volt, hogy nagymamám elment, itt hagyott minket.
Rémült ébredés volt. Nem is mertem belegondolni. 160 kilométerre lakunk egymástól, ezért nem tudtam beugrani az autóba, hogy bekopogjak hozzá 5 perc múlva, és megölelgessem. Így maradt a telefon.

Szorító érzéssel a torkomban tárcsáztam. Kicsöng, közben az agyamban dörömbölt, hogy ugye felveszed, ugye felveszed. Csöng és csöng, nincs válasz. Szívem egyre jobban dobog, félek, ugye nem, az álmom nem valóság. És még mindig csak a mélabús csöngése a 40 fokban hallatszik a készülékből. Már épp kezdem feladni, amikor mosolyogva beleszól.

- Halló.
- Csókolom Krisztina vagyok, Drága mama.
- Hallom. -, mondja.

Mindig így válaszol: HALLOM, és e mögött a szó mögött érzem a boldogság csintalan kunkorodást, ahogy meghallotta a hangomat. Szívem kalapálása egyszerre visszatért a régi medrébe.

Meséli, hogy épp most ült ki a diófa alá, és, hogy milyen jó hűvöset ad ebben a kánikulában. De hát ne panaszkodjunk, mert most van nyár, ilyenkor kell melegnek lennie és nem télen. Örüljünk neki. És csak mesélt és mesélt, én meg csüngtem a szavain, ahogy azokon a bizonyos piacozós hajnalokon.

Egy pillanatra megállt az idő velem, a nagytakarítás is semminek tűnt abban a pillanatban, ami fölöttem tornyosodott.

Beszélgetésünk végén, kértem vigyázzon magára, erre Ő maga bölcsességével, azt válaszolta:

- Nem tudom kislányom, hogy azért tenni, kell, vagy jön magától.
- Nem tudom Mama, de minden esetre tegyünk meg mindent érte, ami tőlünk telhető.

Ebben maradva köszöntünk el. Az utolsó szavai még most is itt csengenek fülemben:

- Isten veled Kislányom.

Csak bizakodom, hogy ez a búcsú a telefonbeszélgetésünknek szól és még sokszor bújhatok hozzá.

Míg e sorok befejezését írtam, egyszer csak lányom szobájából a következő dal szűrődött ki:

 "Hull a szilva a fáról, most jöttem a tanyáról…." 

Foto: Bellák Tamás