A minap a körúton rohantam éppen, amikor egy idős úrra vetődött a tekintetem. Újságot árult, 1 forintért. Nem volt erőszakos, sem igénytelen, csak állt ott békésen a frissen mosott ruhájában és úgy, de úgy mosolygott a kék szeme. Huncutul, élettel telve.
Ahogy elhaladtam mellette, összeakadt a tekintetünk, de én továbbmentem. Majd körülbelül 200 méter után megálltam, mert valami történt velem ezalatt a pár másodperc alatt. Ezen a néhány méteren volt bennem bűntudat, sajnálkozás, segíteni vágyás, tétovázás, nemtörődömség, a saját marha nagy problémáim, a terveim, nehézségeim és még sok-sok kusza gondolat.
Ám ami miatt mégis úgy döntöttem, hogy megállok és visszafordulok az a szeme volt. Az-az édes kisfiús tekintet, ami mellett nem tudtam csak úgy elmenni. Egy pillanat alatt újra gyerek lettem és a huncutság kiült az én arcomra is.
És milyenek a gyerekek…
Aznap vettem 100 darab újságot, de a nagy sietségben „nála felejtettem”, mert már suhantam is tovább a magam gyermeki szelességével. Még hallottam, hogy a huncut kisfiú utánam kiált, és csak ennyit mond: „ A Jóisten áldjon meg!”
Pillangókkal a szívemben, kacagva röpültem tovább.
És tudjátok mit? Valójában én vagyok az, aki hálával tartozik és én mondom azt, hogy a Jóisten áldja meg azt a tekintetet, ami akkor, ott, a körúton ismét emlékeztetett egykori, ösztönös és valódi önmagamra!
Így a héten én ezt mantrázom: emlékezem valódi, ösztönös önmagamra!
Mert gyereknek lenni jó!
Fotó forrás:http://www.drikimo.org, www.pinterest.com
Szép gesztus, felemelő írás!
VálaszTörlésKöszönöm! :)
Törlés