Sosem késő: Eszter és Ferenc - Személyes történetek

Mindig az élet írja a legjobb történeket, azt mondják. Na, meg a legkülönösebbeket is... Szeretem hallgatni mások mindennapjait, mert amit sokszor úgy mesélnek, mint "á, semmi különös...", abban vannak a legizgalmasabb részletek. Eszter egyik története például úgy indult: beiratkoztam egy varró-tanfolyamra! Ez is elég hétköznapian hangzik, nem? Elmondom, hogy nekem miért nem volt az.


Egyszer, egy nem különösebben érdekes konferencián beszédbe elegyedtem a mellettem ülő hölggyel. Szó szót követett és beszélgetésünk során egyszer azt mondtam: "sajnos nem játszom hangszeren, de még szeretnék megtanulni zongorázni". Az előttünk ülő idős hölgy tökéletes ősz kontyot és kifejezetten az ő arcára tervezett, szigorúan elegáns szemüveget viselt. Hátrafordult, mikor ezt meghallotta és úgy gondolta, hogy ezzel a mondattal száll be a beszélgetésünkbe: "Ó, aranyom, arról már lekéstél...". Zenetanárként is dolgozott korábban és innentől az ő élettörténete volt porondon. De nem róla szeretnék most mesélni...

Eszter 28 éves, ami a legtöbb embernek szemtelenül fiatal kor ugyan, de ilyenkor azért már javában zajlik az élet. Munka-háztartás-család és rohannak is a hétköznapok. Az ábrándok persze mindig, minden életkorban ott vannak, hogy mit szeretnénk még megtanulni,vagy hova akarunk eljutni, de ebben a nagy pörgésben az évek száguldanak, és a teendők száma nem lesz kevesebb, sőt... így a halogatások közepette végül tényleg eljutunk oda, hogy kimondjuk: á, erről már lekéstünk. Ezért is csillant fel a szemem, amikor Eszter bejelentette, ő most TÉNYLEG megtanul varrni. Méghozzá jól.

A varráshoz engem egyébként is nosztalgikus emlékek fűznek. A nagyszüleimnél töltött időre emlékeztet, a nagypapám varrógépének különös zakatolására és arra az érzésre, hogy biztonságban vagyok. 

De ki az, aki manapság varrni tanul, amikor bármilyen holmit akár fillérekért is megvehetsz? Minek ölsz ebbe időt, energiát? Ilyesmi meggyőző lebeszélésekkel állunk el aztán rengeteg kisebb-nagyobb álomtól, tervtől. Ezért is volt nagy dolog számomra, hogy Eszter végül is "csak úgy", belevágott. Nem azért, mert fürdik az időben és úgysincs jobb dolga, vagy mert divatcéget akar alapítani. Pusztán azért, mert szerette volna megtanulni. És elvégezte a tanfolyamot... azóta pedig már anyagtípusok és varrástechnikák terén gyűjtögeti a tapasztalatot, hogy igazi, fekete öves hobbivarró legyen. Látom rajta, ahogy egyre magabiztosabb más dolgok terén is, jobban elkezdett bízni önmagában és a saját döntéseiben - talán ő ezt még nem vette észre, de szerintem ennek igen is köze van a varráshoz.

Eszter és a varrógép különös zakatolása, az anyagok susogása, a cérnaszálak pörgése: éppen megteremti a saját biztonságos zugát. Nem várt tovább, nem halogatott és azt sem gondolta, hogy ehhez már késő. Belevágott valami újba, tanult és ki tudja...a varrás talán még egészen új utakat is nyithat az életében. Büszke vagyok rá!


Aztán a szemem elé került egy másik, számomra ismeretlen ember története: Hegyi Ferenc koraszülött babáknak varr inkubátor pólókat, egyetlen férfiként Magyarországon. Futótűzként terjedő Facebook-posztban szólította meg a varrni szerető embereket, csatlakozzanak hozzá (a posztot - bejelentkezve - ide kattintva olvashatod,a koraszülöttek ruhákkal való támogatásáról pedig itt olvashatsz). Gyanítom, hogy az első cérnák befűzésénél még ő sem gondolt arra, hogy egyszer ilyen nemes dologhoz járul majd hozzá.
Az ő varrógépének zakatolása számára ismeretleneknek teremt hihetetlenül fontos biztonságot...


 Mi lenne akkor, ha nem beszélnénk le magunkat állandóan belső hívó szavunkról, akár aprónak tűnő vágyainkról? Mi lenne, ha elfelejtenénk azt, hogy "ehhez már túl késő"? Tegyél meg most valamit a kedvemért, kérlek. Gondold végig, mi az, amit mindig is ki szerettél volna próbálni, meg szerettél volna tanulni, vagy látni akartál. Biztosan van ilyen, több is. Válassz ki egyetlen egyet, elég csak a legapróbbat és most az egyszer, kérlek: ne beszéld le magad róla! A saját biztonság-érzetedet biztosan növeled vele, és ki tudja kire hatsz még pozitívan. Drukkolok, veled vagyok!

Hogy lásd, én sem csak a levegőbe beszélek, megyek is, felveszem a korcsolyámat, hogy kimenjek a jégre, életemben először...de ez már egy másik történet :-)