Sokszor játszadozom gondolatban.
Elképzelek olyan dolgokat, amikre vágyom és szeretném, hogy
teljesüljenek. Hogy, hogy nem, idővel – van, hogy nagyon sok idővel –
valamilyen formában mindig valóra válnak. Az egyik ilyen álmom egy tágas szoba, ami csak az enyém. Ahol szárnyal a lelkem, ahol magam lehetek, együtt a gondolataimmal.
Ez egy varázslatos hely, hatalmas
ablakokkal, amin csak úgy árad be a fény. A nap sugarai minden reggel
kacéran simogatják meg az arcomat, miközben a kedvenc, biztonságot adó
fotelemben ülök és a kávémat kortyolgatom. Magam köré tekerem a
legpuhább plédet, amit valaha simított a kezem, és csak nézek ki a
plafontól földig érő ablakon. A sejtelmes, hófehér függönybe
lágyan belekap a szél és gyengéden megtáncoltatja azt. Talán ez az egyik
legszebb dolog, amit életemben láttam. Méltóságteljesen emelkedik és
ereszkedik, szinte egy ütemre a lélegzetemmel.
Tőlem balra, a szoba sarkában mozdulatlanul áll egy próbababa, amin a legkedvesebb sálam
lóg, a tetején pedig egy kalap. Igazi nyári, nagy karimájú, olyan
amilyet a dívák viselnek. Ez a kedvencem. Minden alkalommal ezt veszem
fel, amikor a tengerpartra megyek.
Van itt még egy asztal is, aminél
oly’ sokat szoktam ülni és írni. Mindent, ami bennem van és
kikívánkozik, ami egyszer dalra kél a papíron, máskor pedig könnyekkel
áztatja azt. Már vagy száz füzetet teleírtam itt. Kézzel, mert én így
szeretem, ilyen régimódiasan. Az asztal, akárcsak a szoba, tele van színekkel. Színes tollak, ceruzák, papírok szerteszét és egy csokor virág. Mert itt mindig van friss virág. Még a fotelban ülve is érzem az illatát.
Jobb felé viszem kicsit a
tekintetem, ahol némán sorakoznak egymás mellett a különböző méretű
ecsetek. Egy-kettőbe még a festék is beleszáradt. És ekkor megpillantom a
festőállványt is, amin egy félbehagyott kép árválkodik. Megint színek… amik játékos kuszasággal táncolnak ide-oda a vásznon. Ez az, amit szeretek, ez vagyok én. Folyton változó, mindig megújuló, olykor
mély, olykor könnyed, sokszor kiszámíthatatlan és mégis kiszámítható.
Játékos és a végtelenségig komoly, gyökerekre vágyó és szárnyaló
egyszerre. Mert itt minden lehetek. Lehetek bármi, akármi.
A hátamnál szelíden megreccsen a
temérdek könyv súlya alatt egy hatalmas könyvespolc. Magán hordoz száz
meg száz kötetet, amelyek kísértek az úton és velem voltak bárhová
sodort is az élet. Úgy középtájt van megsárgult lapjaival „A KÖNYV”, a
legfontosabb. Amit én írtam és sírtam tele, és teszem ezt szüntelenül
minden egyes nap, minden egyes percében…
A történet folytatását ide kattintva olvashatod tovább. Örülök, ha megteszed.
Szeretettel: RáczBetti
Forrás: www.harmonialiget.hu (sajt írás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése