Ismét egy történet a mindennapjaimból.
A piros lámpánál állva különös dologra lettem figyelmes. Egy
hajléktalan férfi járt autóról-autóra és újságot árult. A felhúzott
ablakokon át kérőn mosolygott...
Megjegyzem, itt most nem arra
akarok kitérni ki adott és ki nem, mennyit, miért, miért nem,
megérdemelte, nem érdemelte, elissza, nem issza, pénzt adott, ételt
adott. Most más dolog gondolkodtatott el.
Meglepve láttam,
hogy akiktől kért, azoknak 90%-a nem nézett a szemébe. Akadt olyan, aki
felé sem fordult. Aki mégis megtette valahová máshová bámult, de a
szemébe nem!!! Vajon miért? Mert nem tartja méltónak az embertársát,
hogy rápillantson? Vagy fél? Vagy egyszerűen szánja és nem akar tudomást
venni arról ami a másikkal történik? Esetleg szégyenkezik?
Talán
először én sem mertem a szemébe nézni. Talán bennem is megjelent a
sajnálat egy pillanatra. Anyaként eszembe jutott, hogy Ő is volt
kisgyerek, akinek szebb jövőt szántak a szülei. Egyszer neki is fénylő
szőke haja volt, sima bőre és mosolygós arca. De most itt áll, kéreget
és nem tud kiszabadulni az ördögi körből. Vagy nem is akar? Mi járhat a
fejében? Irigykedik talán? Dühös? Vagy már ereje sincs gondolkozni,
érezni? De az is lehet, hogy mi misztifikáljuk túl ezeket a dolgokat és Ő
úgy, ahogy van élvezi az életet?
Nem tudom, nem tudhatjuk, hisz' ez az Ő élete.
Mindenesetre vettem a bátorságot és az ablakon át a szemébe néztem. Ő
visszanézett és egy pillanat erejéig barátok voltunk, akik szavak nélkül
is megértik egymást. Majd zöldre váltott a lámpa és ki-ki ment tovább a maga útján.
A válaszok azóta sem érkeztek meg a kérdéseimre. Talán egyszer...
 |
| forrás:http://blogs.psychcentral.com |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése