Nagymamai örömök

Nagymamának lenni jó, sőt nagyszerű dolog. Ez közhely, mindenki tudja és ebben nagyjából megegyeznek a vélemények. Mire az ember nagyszülő korba kerül, átrendeződnek a prioritások az életében.

Már nem kell annyi mindenre figyelni, sok, korábban fontos dolog háttérbe szorul, és az ember rájön arra, hogy az emberi kapcsolatok, azon belül is a család,  a legfontosabbak. Mikor megjelenik  az első kis apróság, aki még semmit sem tud csinálni, de már rabul ejti a nagyszülő szívét és nem engedi el soha többé. A nagymama univerzumának középpontjába kerül, és állandóan változó igényeivel lépést tartva változik  nagyszülők élete is.

Nálunk most 5 és 9 évesek az unokák. Panni és Lilla.  Már nem kell kitalálnom a kisebbiknek sem, hogy mit játszunk. Megérkezünk hozzájuk  az óvodából. Panni rögvest közli, hogy takarítunk, aztán ajándékot készítünk Miminek, ovis társának a születésnapjára. Becipeljük együtt a porszívót, felszedjük a szőnyeget, kiporszívózunk alatta, majd a szőnyeget is, ahogy anya szokta. Egy kis rendrakás következik. Imád pakolni, pakolás közben néha körülnéz, karjait összefonja –  ahogy én szoktam. – Csillog-villog a szoba – mondja. Túlzó nagyanyai szívem repes az örömtől és lelki szemeimmel már látom is, micsoda remek háziasszony lesz belőle. Aztán papírt, ollót, ragasztót vesz elő, miniatűr kezeivel  vág, ragaszt,  és már kész is egy papír kosárka, amit matricákkal díszit, majd egy karkötőt fűzünk gyöngyből, beletesszük a kosárkába. Micsoda kézügyesség és fantázia, művész lesz, mindenki megmondhatja, bár ő állatgondozó szeretne lenni.  Igaz az anyukájuk is ilyen ügyes volt, mégse lett művész, figyelmeztetem magam később.  De nem baj, mert olyan jó örülni. 

Közben Lilla is megjelenik, magas, nyúlánk alakjával, szemtelenül pisze orrocskájával, félre kötött lófarok frizurájával elbűvölő jelenség. (Láttam az iskolában, hogyan tudja már kacérul forgatni a szemeit, ha egy fiú ránéz.)  Kicsit figyeli, hogy a  húga mit alkot, majd átmegy a nappaliba és hív, hogy nézzem meg, mennyit javult a cigánykereke. Egyre jobb, tényleg.  Aztán enni ad a cicának, majd elővesz egy könyvet és beül egy sarokba olvasni. Ennek aztán nagyon örülök, egy gyerek, aki szeret olvasni, csak úgy, magától.  Csendben alkotunk Pannival, hogy ne zavarjuk a nővére elmerült olvasását. Aztán Lilla előveszi a verset, amit meg kell tanulni a szavaló versenyre. Odahív, hogy együtt gyakoroljuk. Hát persze, hogy rohanok hozzá. Szépen hangsúlyoz, ahol kell,  jól ráérez, hol kell megemelni a hangját. Még csak most kezdte el gyakorolni, és már majdnem kívülről tudja. Színész is lehet, előadóművész, ábrándozom, de aztán leintem magam: mami,  megint elszaladt a fantáziád!

Megjönnek a szülők, Lilla és Panni odarohannak,  egymás szavába vágva mesélik, kivel mi történt.  Én távolabbról figyelem őket, szívemet melegség tölti el. Húszévesen nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz nagymamának lenni.