Most olvastam, hogy meghalt egy 18 éves gimnazista agyhártyagyulladásban. Este lázas lett, hajnalra meghalt.
Jönnek az emlékek.
A lányomnak agyvelőgyulladása volt. Egyszerűnek hitt bárányhimlő szövődménye. Fekszik az ágyon, nincs magánál, alszik mélyen, csövek lógnak, monitorok csipognak, és ülök az ágya mellett, és lesem minden sejtjét, szinte a bőre alá bújok, hogy segítsem picinyke gyönge szerveit, fogjam Lelkét és Szellemét, hogy dolga van még a világban. Nem mehet el, nem adhatja fel az életet 7 évesen, a szülinapján. Mert vár még rá az élet, a virágok, a fák, a mosolyok, a kihívások, és megannyi küzdelem.
Nem tudtuk mi lesz a sorsa. Vártam türelemmel., alázattal, csúszva mászva, könyörögtem, hogy segítsenek. Az éjjeleket nappallá tettem, és mint egy robot, minden pillanatban arra koncentráltam, hogy segítsem. Nem érdekelt semmi. Nem ettem, nem aludtam. Nem engedhettem meg magamnak. Amikor a lányom a legnagyobb csatáját vívja az életében, akkor én hogyan jövök ahhoz, hogy lazítok.
Feje mellett az életmentő gyógyszerek, bevetésre készen, hogy az idővel folytatott harcban ne maradjunk alul. 5 volt pontosan. 5 fecskendő. Az élet reménysugara a bajban.
Teltek az órák a napok, és vártunk. Minden egyes napot megnyert csatának éreztem, de a harc kimenetele kérdéses volt.
Aztán egyik reggel már csak 4 volt. Remény? Nem. Szorongós félelem, hogy hihetem e. Hogy valami javul, ha már az 5.-re nincs szükség.
Meséltem Neki, amikor aludt a kinti világról. Amikor meg meg ébredt, akkor pedig a szemébe néztem, és megpróbáltam összekapcsolni tekintetünk fonalán keresztül Lelkünket. Hogy kapaszkodjon, mint magzat az anyaméhben. Érezze a biztonságot, az erőt.
Aztán haladtak a napok és csökkentek a fecskendők és a remény elhihető valósággá vált.
Egyik éjszaka megszólalt. És ez volt a mámor, bársonyos boldogsága.
És a háborút megnyertük.
A hírben szereplő család elvesztette a háborút. Őszinte részvétem.
Kívánom, hogy találjon megnyugvásra a Lelkük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése